Hírek

2019.11.05. Deutsch Tamás ünnepi beszéde      
Az alábbiakban közöljük Deutsch Tamás 2019. november 4-én Brüsszelben elmondott beszédét.

A pillanatok korát éljük.

Sokak szerint a múló pillanatokét.

Azt a kort, amelyiknek sajátja a hirtelenség és az azonnaliság. Történészek, szociológusok, írók és filmrendezők szerte a világon kísérlik meg megfejteni, hogy miért van ez így, hogyan alakult ez így.

Aligha vannak egyelőre válaszaink, legfeljebb sejtéseink lehetnek. Korunkról a pontos leírást, az értékelést és az ítéletet is csak a jövő hozza meg.

Így van rendjén: mindig a jövő emberei mondanak rólunk és korunkról igazi ítéletet. A gyermekeink vagy még inkább az unokáink nemzedéke.

Mi, a jelen emberei nyomokat hagyunk: szavakat és tetteket, képeket és képsorokat. Az értékelés és az ítélkezés mindig a jövő kiváltsága.

Jó estét kívánok, tisztelt Emlékező Közösség, köszönöm, hogy eljöttek, köszönöm, hogy itt vannak!

Azért jöttünk össze ma, kedves barátaim, hogy – a magunk talán esetlen módján – mi is értékelést adjunk a saját múltunkról.

Ma este éppen arról, hogy mi történt 63 éve Magyarországon. Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét méltatjuk és éltetjük ma.

A magyar ’56 történetének egésze, lényege világos és egyértelmű. A nehéz és könyörtelen XX. századunk legfontosabb és legszebb eseménye volt. Nem csak nekünk, magyaroknak. 1956 üzenete a nagyvilágnak is szólt, az egész glóbuszon hatott. Az igazság és a szabadság mindenekfelettiségéről szólt.

’56 egészét, történelemalakító erejét így egyben, látjuk tehát, a részletek azonban, ahol tudjuk jól, az ördög lakozik, nos azok itt-ott homályosak. Furcsa, hogy így van hat évtized elteltével is.

De ha látjuk, értjük az egészet, akkor, mondhatnánk: vajon mi szükségünk a részletekkel való pepecselésre?

Én szilárdan hiszem, kedves barátaim, hogy az egyik legfontosabb munkát végzi el az, aki a múlt részleteit keresi és tárja fel. És hogy miért, kedves barátaim? Nos, a magyar nyelv kifejező közmondásai közül az egyik legtalálóbb választ ad erre a kérdésre. 

Úgy szól: cseppben a tenger!

Tisztelt Ünneplő Közösség, Kedves Barátaim!

A mai közös ünneplésünkre hívó plakáton egy korabeli, 1956-os fotó van. Pillantsanak rá újból, kérem, bár biztosan látták a meghívójuk megérkeztekor az okostelefonjukon, a postájukban vagy a közösségi hálón, de kérem, nézzék meg most a fotót, itt van mellettem.

Kifejező fotó, igaz?

Véletlenül sem pályázok történészi babérokra, de talán 1956. október 23-án este készülhetett. A tüntetők kezeiben szorított, összetekert papírcsíkokból következtetek erre: a Parlament előtti, aznap esti tüntetéskor a kommunista karhatalom lekapcsoltatta a közvilágítást, de az embereket ez nem űzte haza, sőt, gyorsan újságokat, gyufát kerítettek, sebtében fáklyákat eszkábáltak, azzal világítottak maguknak.

Mintha ennek a kisfiúnak a kezében is egy ilyen, akkor talán pillanatokig égő fáklya lenne. A kezdődő, aztán alig pár napig tartó szabadság fáklyái közül az egyik.

Nézzék meg a kisfiút a fényképen. Tízéves lehet, talán tizenegy. Kicsit még elállnak a fülei, még vékonycsontú a karja, ám tiszta, mosolygós arcában, tágra nyílt szemében egyszerre tükröződik a büszkeség és a kíváncsiság.

Talán a bátyja az ott mögötte, és talán az édesapja az ott mellette. Együtt jöhettek a térre, az apa menet közben Rákosit és Gerőt szidta és arról beszélt, hogy nem azért hasalt mínusz tizenöt fokban ’42-ben a Dnyeszternél, hogy rabságban éljen a saját hazájában. Az volt a leggyakoribb szava, miközben a fiaival, egymás kezét fogva mentek a Kossuth-térre: végre!

A báty talán az előző esti, műegyetemi nagygyűlésen is ott volt, sőt talán a tizenhat pont megfogalmazásában is részt vett, a barátnője most az orvosegyetemistákkal van, akik állítólag a rádióhoz akarnak menni.

A korabeli fénykép szűk, a kisfiúra fókuszál, mégis látjuk-érezzük, hogy tömegben készült, hogy kisfiúk százai és felnőttek tízezrei veszik őket körül.

Aztán talán még pár perc és Nagy Imre elmondja a beszédét a Parlament erkélyéről, még talán pár óra és fegyveres harc zajlik a Rádiónál.

Csak remélhetjük így, 63 év elteltével, hogy a kisfiú és a családja épségben hazajutott aznap este. Hogy nem mészárolták le őket két nappal később ugyanott, a Kossuth téren a tetőkről tüzelő ávósok. 

Csak remélhetjük, hogy egyikőjük sem lett a szovjet páncélosok áldozata, nem égtek benn egy ferencvárosi vagy csepeli házban, nem kaszálta le őket a kartácstűz.

És reméljük, hogy nem küldte bitófára őket az őrjöngő kommunista bosszú november negyedike után.

Nézzék meg ezt a kisfiút és nézzék meg ezeket a férfiakat! Nézzenek a szemükbe!

Cseppben a tenger! Mint cseppben a tenger mutatkozik meg ezekben a szemekben a magyarok 56-os bátorsága, hazafisága és szabadságszeretete!

Isten áldja őket, innen Brüsszelből, a magyarok közösségéből, hat évtized távolságából!

Tisztelt Emlékező Közösség!

November negyedike az egyik legszomorúbb nap a magyar nemzet naptárjában.

Hosszú-hosszú évtizedekre, harmad évszázadra törtek össze a magyarok szabadságálmai.

Összetörtek, de nem tűntek el. Mint búvópatak, ott voltak a panellakásokban és a tanyákon, padlásokra rejtett emlékekben, nyugatra menekült családok hazavágyásában, tompa hangú beszélgetésekben és egyre sárguló fotókon.

És aztán az a búvópatak, a magyar szabadságszeretet búvópatakja a felszínre tört: mert hiába minden gát, a patakok már csak így tesznek. És éppen 30 évvel ezelőtt, 1989-1990, a rendszerváltoztatás hónapjaiban megteremtette az új, szabad és demokratikus Magyarországot.

Meggyőződésem, hogy a rendszerváltoztatás erejét és őszinteségét 1956 megőrzött emléke adta meg. A kommunista rendszer legyőzése nem történhetett volna meg ’56 igazsága nélkül.

November 4-én, 63 esztendeje, az áldozatokat gyászoljuk. Harcban elesetteket, kivégzetteket és elüldözötteket, megnyomorított és megalázott magyarokat.

1956-nak a becsületes magyarok körében csak áldozatai voltak. Illetve: hősei és áldozatai. Illő, hogy minden esztendőben, minden november 4-én emlékezzünk rájuk.

Illő, hogy meggyászoljuk a kommunista diktatúra majd fél évszázadát, annak minden pillanatát. Az a közel öt évtized magyarok millióitól vette el a legdrágább dolgot, a szabadságot. Nincs erre bocsánat és nincs felejtés.

De ma végre szabad nemzet él e hazán!

Bárcsak biztosak lehetnénk benne, hogy az a kisfiú a képen, megérhette.

Ma este, a közös ünnepségünkön, az áldozatokra emlékezve és a szabadságunkat ünnepelve töltse el szívünket a hit, hogy így volt!

Hogy 1956 csillogó szemű tízéves kisfiúja, a szabadság fáklyavivője 1989-ben, felnőttként újra szabad Magyarországot köszönthetett! 

Éljen a magyar szabadság, éljen a magyar haza!

Köszönöm, hogy meghallgattak, megtisztelő volt a figyelmük!

 


  Vissza



1848-as megemlékezés Brüsszelben
2019. március 18.
A Magyar Néppárti Képviselőcsoport és a Magyar Hullám Társaság közös `48-as megemlékezése
56-os megemlékezés
2018. november 5.
56-os megemlékezés Brüsszelben
Emlékezés a márciusi ifjakra
2017. március 6.
1848-49-es forradalom és szabadságharc 169. évfordulója alkalmából tartott megemlékezés
e-mail:   
    jelentkezés
Amennyiben szeretne hírt kapni rendezvényeinkről, iratkozzon fel a Magyar Hullám Közéleti és Kulturális Társaság levelezőlistájára!
  Adatvédelmi elveink
Copyright © 2009 Magyar Hullám, Brüsszel    |   Minden jog fenntartva!   |   Hozzáadás a kedvencekhez